Szerző: Viharmágus · Frissítve: 2026. 10. 09.
Amikor egy zápor után kisüt a nap, az égbolton olykor színes ív jelenik meg: a szivárvány. A látványhoz nem elég önmagában az eső vagy a napsütés, a kettőnek megfelelő helyzetben kell találkoznia. A levegőben hulló vízcseppek és a rajtuk áthaladó napfény együtt hozzák létre az egyik legismertebb légköri fényjelenséget.
Miért éppen eső után jelenik meg a szivárvány?
Eső után gyakran előfordul, hogy a felhőzet már felszakadozik, miközben a közelben még hullik a csapadék. Ilyenkor a napsugarak elérhetik az esőcseppeket, amelyekből a fény egy része a szemünk felé jut. A szivárványt akkor láthatjuk, ha a Nap mögöttünk van, az eső pedig előttünk. Ezért nem minden elvonuló zápor után bukkan fel: a fényforrás, a cseppek és a megfigyelő egymáshoz viszonyított helyzete is számít.
A szivárvány tehát nem kizárólag az eső elállta után jelenhet meg. Akkor is kialakulhat, amikor egyszerre esik az eső és süt a nap, sőt vízesések vagy szökőkutak permetében is megfigyelhető. Az eső utáni időszak azért különösen kedvező, mert a zápor távolodó csapadéksávját már megvilágíthatja a felhők mögül előbújó Nap.
Hogyan bontják színekre a napfényt a vízcseppek?
A fehérnek látszó napfény különböző hullámhosszúságú fények keveréke. Amikor belép egy vízcseppbe, megtörik, vagyis megváltozik a haladási iránya. A különböző hullámhosszúságú összetevők eltérő mértékben térülnek el: az ibolyaszínű fény erősebben, a vörös kevésbé. Ezt a színek szerinti szétválást diszperziónak nevezzük, és hasonló jelenséget figyelhetünk meg egy üvegprizmánál is.
A főszivárvány kialakulásakor a fény a vízcsepp belsejében egyszer visszaverődik, majd kilépéskor ismét megtörik. A színek így kissé eltérő irányban hagyják el a cseppet, és más-más cseppekből jutnak a szemünkbe. Ennek eredménye a kívül vörös, belül ibolyaszínű ív. Bár hagyományosan hét színt sorolunk fel, a szivárvány valójában folytonos színátmenet: nincsenek éles határok a színsávok között.
Miért látunk színes ívet, és nem egy teljes kört?
A szivárvány alakját az határozza meg, hogy milyen irányból érkezik hozzánk a vízcseppekben megtört és visszavert fény. A főszivárvány vörös széle nagyjából 42 fokos szögtávolságra látszik a Nappal pontosan ellentétes iránytól, az ibolyaszínű belső széle pedig körülbelül 40 fokra. Az ilyen irányokból érkező fény a látómezőnkben egy kört rajzolna ki, amelynek középpontja a Nappal átellenes pont.
A talajról nézve ennek a körnek az alsó része többnyire a látóhatár alá esik, így csak a felső ívet látjuk. Minél alacsonyabban áll a Nap, annál magasabbra emelkedhet a szivárvány az égen. Repülőgépről vagy megfelelően magas kilátóhelyről, kedvező körülmények között teljes kör alakú szivárvány is megfigyelhető. A szivárvány tehát nem egy rögzített helyen álló, megközelíthető ív: a látványa mindig a megfigyelő helyzetétől függ.
Mikor érdemes szivárványt keresni az eső után?
A legjobb alkalmat általában a késő délutáni vagy kora reggeli záporok adják, amikor a Nap alacsonyan jár. Ha közben felszakadozik a felhőzet, fordítsunk hátat a Napnak, és nézzünk a még esős égterület felé. A sötét felhőháttér előtt a színek különösen élénknek tűnhetnek. Magasan álló Nap mellett a főszivárvány a talajról rendszerint nem látható, mert az egész ív a látóhatár alá kerül.
Ha fényes szivárványt találunk, érdemes fölötte is körülnézni: olykor egy halványabb, nagyobb ív is feltűnik. Ez a mellékszivárvány, amelynél a fény kétszer verődik vissza a cseppek belsejében, ezért a színek sorrendje fordított, és a jelenség gyengébb fényű. A két ív közötti égterület gyakran sötétebbnek látszik. Mivel a napsütés és a csapadék helyzete gyorsan változhat, a szivárvány néhány perc alatt elhalványulhat vagy eltűnhet.
A szivárványhoz a napfény, a vízcseppek és a megfelelő megfigyelési irány találkozása szükséges. A cseppek megtörik, belül visszaverik, majd kilépéskor újra megtörik a fényt, miközben színekre választják szét. A következő napsütéses zápor idején ezért érdemes a Nappal ellentétes égboltot figyelni: lehet, hogy éppen ott rajzolódik ki a színes ív.